2013. július 25., csütörtök 9.15 – 11.00
Vitaindító előadás és panelbeszélgetés. Résztvevők:Jakab György oktatáskutató (OFI), Galambos Attila, tanár (pécsi ZÖFI), Aradi Hanga (KiHa, Pécs), Peták Timót (KiHa, Pécs), Lipka Boglárka (LEO Egyesület), Korsós Borbála ( LEO Egyesület), Balázs Eszter (LEO), Herpai Kornél (KiHa, Bp.)
A beszélgetést vezeti: Sélley Andrea és Kovács Edit
Lejegyezte: Velenczei Ágnes,
(A szöveg hosszúsága miatt a hallgatói hozzászólásokat ebből az anyagból kihúztuk.)
Sélley Andrea: A délelőtt témája az állampolgári nevelés a közoktatásban, átadom a szót Jakab György oktatáskutatónak, az OFI munkatársának, hogy tartsa meg vitaindító előadását.
Jakab György: Nagyon szépen köszönöm a meghívást. Az még többször is ki fog derülni, hogy nagyon fontosnak tartok minden ilyen rendezvényt. Bemutatkozásként annyit, hogy az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetben dolgozom tanagyag-fejlesztőként, de azt gondolom, hogy legalábbis az én pályámnak egy meghatározó része volt az Alternatív Közgazdasági Gimnázium nevű intézmény, amelyben átélhettem azt, hogy 10-15 barátommal a semmiből csinálhattunk egy iskolát. Kitalálhattuk a kereteit ennek, és ilyen értelemben egy nagyon izgalmas tapasztalat volt, hogy itt lehet teremteni. Én átéltem azt, hogy pedagógusként az ember az iskoláról nem csak mint erőszakszervezetről tud gondolkodni, hanem alapvetően egy a jövőt építő és teremtő intézményről. Illetve a Demokratikus Ifjúsági Alapítvány keretében szoktam részt venni különböző civil rendezvényeken. Előre jelzem, hogy nagyon provokatív leszek.
Alapvetően két dologról gondolnék most a bevezetőben szólni. Tehát egyrészt, amit nagyon fontosnak tartok, hogy amiben élünk, azt milyen értelmezési keretben, gondolkodási formában – csúnya szóval paradigmában – gondolom én el. És előre mondom, hogy ez egy szubjektív dolog. Tehát, mik azok az értékválasztások, amikhez képest most a körülöttünk lévő világot értelmezni lehet? Ez egy kicsit tágabb körű lesz, mint maga az oktatás. Illetve a második részben a társadalmi cselekvésről szólnék, amire én legalábbis itt a programból úgy látom, hogy legfőképpen szerveződtetek. Tehát olyan civil szervezetek, olyan kis közösségek, amik ténylegesen a társadalom integrációját segítik el – mi a viszonya szerintem, ezekhez az oktatási intézményeknek?
Tehát hadd kezdjek egy szubjektív példával! Egy nagyon izgalmas társadalomban élünk, ahol körülbelül 500 év kultúrája kevereg egymás mellett és a legizgalmasabb éppen az, hogy ebben mégis hogy tudunk párbeszédet folytatni, hogy tudunk együttműködni? Elvittem a lányomat fogszabályozásra, adtak egy időpontot és azt mondták, hogy két hét múlva, szerdán nyolcra jelenjünk meg. Hurrá! Itt van Európa. Nem kell sorba állni. És valóban az adott időpont előtt 5 perccel meg is jelentünk. De hát az történt, hogy a polgári együttélés szabályait megszegve, kinyitották a boltot – ami mondjuk nyolckor kezdődött –, kinyitották már hétkor. És ott ült egy papa, szintén a lányával, aki ellentmondást nem tűrően közölte, hogy ők korábban jöttek, mint mi. Tehát ők következnek. És hát elkezdtünk huzakodni ezen, hogy minket beírtak és időpontra jöttünk, ez a kultúra érvényes, vagy pedig az a kultúra, hogy ha valaki korábban jött, akkor valóban ő. A helyzetet az oldotta meg, hogy megjelent a középkor. Nevezetesen egy nagydarab hölgy, ellentmondást nem tűrően közölte, hogy ő egészségügyi dolgozó, tehát neki előjoga van. És azt szeretném mondani, hogy ez is egy kultúra. Mert valóban, a középkori logikában a suszter előnyt ad a suszternek, a tanár a tanárnak, satöbbi. Ha ma az ember elmegy az orvoshoz, három lehetséges változat van. Tehát, ha az orvos hivatásrendi, akkor értelemszerűen nem kell fizetni, mert ugye a pap, a tanár, az orvos, a szociális munkás, ugye nem az anyagiakért, hanem a transzcendens értékekért, a társadalom boldogulásáért van. Ellenben, ha az orvos piacgazdasági és ugye az állam nem fizeti meg az orvost, akkor, ha jól kiveszi a vakbelemet, akkor utána adok neki pénzt. Mert a teljesítményt valamilyen formában díjazom. És ha az orvos a harmadik gazdaságban gondolkozik – amit korrupciónak nevezünk, pedig nem az, akkor előre kell a pénzt persze odaadni. Tehát ha elmegyek ma egy orvoshoz, akkor három lehetséges változat van: nem fizetek, utólag fizetek, vagy előre fizetek. És mivel bizonyos mértékig nyilván féltjük az életünket, ezért sok esetben inkább előre kifizetjük és konzerváljuk a középkort, ebben a logikában.
Tehát az első állításom, hogy anomikus viszonyok között élünk. Egy viszonylagos normanélküliségben. Sokféle kultúra él egymás mellett. És még egyszer, a kiinduló állításom az, hogy ezek a kultúrák mind korrektek.
Tehát vidáman lehetne élni a hivatásrendi logikák szerint, a piacrendszer logika szerint és a baksisrendszer logika szerint. De attól, hogy ezek keverednek és mindenki másféle logikában működik, állandóan megőrjítjük egymást.
A mondanivalómban azért lényeges ez, mert mindenben ez a fajta anomikus rendszer, ez a fajta normanélküli helyzet van. Mindenki pozicionálja magát: hova tartozik ebben a rendszerben? Mi az, amit ő ebben képvisel? Az egész rendszer eléggé kaotikus és átláthatatlan.
Amiben élünk, az tulajdonképpen – most leegyszerűsítem nem három, hanem két variációra – azt két lehetséges szemüvegen keresztül is lehet értelmezni. És legalábbis az én véleményem az, hogy mindegyik korrekt lehet. Tehát amiben élünk, azt tulajdonképpen, ha én egy középkori szemüveggel nézem – én történelemtanár vagyok – a következőket állapítaná meg, hogyha valaki föltámadna és eljönne ide. Hogy egy körülbelül Aranybulla-típusú korszakot élünk. Ami ugye azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül, amikor a magyarság vándorolt, akkor a lóra nem lehetett föltenni sok cuccot és anyagiakat. Ezért egy viszonylagos egyenlőség volt. Az emberek közötti különbségek inkább rangi alapon működtek. És az államalapítás után, a 13. században, amikor már a háborúk itt egy kicsit elültek, akkor elkezdődött egy hihetetlen harc, ami másfél generáció alatt lezajlott, és arról szólt, hogy kiből lesz nemes, kinek lesz joga a társadalom elitjéhez tartozni és kiből lesz jobbágy?
És ezt előre mondom, tisztelt fiatalok, hogy ez 800 évig így maradt. Tehát egy olyan korszakot élünk, amikor most egy hihetetlen nagy társadalmi verekedés megy az ügyben, hogy ki fog a társadalom elitjéhez tartozni. És én azt gondolom, hogy így is viselkedik az elitünk. Tehát a középkor nemesi szemlélete úgy gondolja, hogy az ország 10%-ának joga van, pártállástól függetlenül, lenyúlni az ország erőforrásainak túlnyomó többségét. És joga van törvényeket hozni, illetve nem betartani. Joga van magasabb rendűnek, a fajtiszták és a korcsok logikájában, képzelni magát. És ez körülbelül másfél generáció alatt eldőlt, és ott ez nyilván jogilag is kodifikálódott. Tehát, ha szintén középkori szemüveggel nézem, akkor a rendszerváltási privatizáció fölfogható abba az értelmezési keretben – hangsúlyozottan itt most nem igazságokról beszélek –, tehát fölfogható a rendszerváltás és a privatizáció úgy is, hogy a gonosz állami tulajdon helyett magántulajdonok lettek, de fölfogható úgyis, középkori szemüveggel, hogy az úgynevezett beneficiumból, tehát a szolgálati birtokból, az elit magánbirtokokat kreált. És értelemszerűen, most mondom a másik oldalt, nem a középkor oldaláról nézem, hanem mondjuk egy polgári felvilágosodás oldaláról, akkor nyilván a rendszerváltás fölfogható úgyis, hogy Magyarországon végre, egy ilyen diktatórikus, despotikus időszak után, elkezdődött a polgári társadalom, a civil társadalom. Amely képes arra, hogy egy nyugat-európai minta alapján fogja föl magát.
Ez a két szemüveg azért lényeges, mert itt zajlik egy háború.
Ha ajánlhatok valamit figyelmetekbe, akkor Ady Endre publicisztikáját tudom leginkább ajánlani. Neki volt egy eléggé hasonló élménye arról, hogy az indulásakor azt ígérték annak a társadalomnak, hogy itt egy polgári társadalom lesz, és ő a tízes években borzasztó élményként élte meg azt, hogy ez a középkori oldal, lehet, hogy ezt a polgárosodást nem fogja támogatni. Ebben a kultúrharcban ez tulajdonképpen nem sikerült.
Én azt gondolom, hogy ez a bizonyos kultúrharc egy kicsit emlékeztet a Rómeó és Júliában, tán emlékezhettek a Montague-k és Capulet-ek harcára, ahol azért mindig volt egy herceg, aki ezt megpróbálta kiegyenlíteni, és valamilyen formában, akár a közösségi integráció szempontjából, igyekezett korlátozni azokat a szélsőségeket, amik tulajdonképpen a társadalomban megjelentek.
Egy kicsit én azt érzékelem, hogy elment a herceg és bedobta a gyeplőt a Capulet-ek és Montague-k közé. Durvább formában meg szoktam fogalmazni, hogy elkezdődött a háború. Elkezdődött a háborús értelmezés. Ami azért lényeges, mert ha az elmúlt ezer év történetét végignézzük, akkor gyakorlatilag azt látjuk, hogy másfél-két generáció volt, ami békében élt. Tehát a normális állapot a magyar történelem folyamán az volt, hogy háborús viszonyok vannak. Ami háborús viszony nem azt jelenti, hogy lőnek, támadnak és harcolni kell, de valamilyen formában, a kiegyenlített, kiszámítható világ megszűnik. A mi generációnk még egy kiszámítható világban nőtt föl, tehát én emlékszem, hogy amikor tizenéves voltam, akkor úgy körülbelül láttam előre az életemet, hogy, hogyan fog zajlani, most pedig minden változik. Tehát ha esetleg ismeritek, a Bertold Brechtnek van egy Kurázsi mama című drámája, ezzel szoktam példázni ezt. A harmincéves háborúban játszódik ez a darab. A harmincéves háború nem azt jelenti, hogy folyamatosan háborúznak, hanem hol békét kötnek, hol megint háborúznak, és különböző csatatereken zajlik a dolog. És a főhősnek a fia is katona és már sokáig nem kapnak élelmezést, ezért úgy döntenek, hogy átmennek az ellenséges területekre és ott elrabolják, az ellenséges területen élő parasztoktól az élelmet. És valóban át is mennek. Megölik a vonatkozó parasztokat, elhajtják a nyájat. És értelemszerűen kitüntetik ezt az urat, hősüket. Csak az történik, hogy fent egyszer csak békét kötnek, és elfelejtik értesíteni ezt a katonai sereget, akik megint éhezni kezdenek. Tehát joggal az Eilif nevű úr, úgy gondolja, hogy megismétli ezt a történetet, és megint átmennek, megint megölik a vonatkozó parasztokat, megint elhajtják, satöbbi, és Eilifet természetesen kivégzik, hiszen béke van, és ez ilyen értelemben más helyzet. Tehát így értem ezt a háborút, hogy ilyen értelemben már sokkal kiszámíthatatlanabb világban fogtok fölnőni és másféle szabályok közepette.
000-ben volt 13,14% és ez 2030 után le fog menni 10% alá, baromira elöregedve. Tehát egy olyan világban élünk, éltek, és ez a ti jövőtök, amiben és ez a 10, vagy tizen-valahány százalék ember elfogyasztja a világ erőforrásainak körülbelül 50-60%-át. Tehát nem egyensúlyos a világ. Ebből következően, mindazt újra kell gondolni, amit a felvilágosodás gondolt, újra kell gondolni bizonyos mértékig ezeket a multikulturális dolgokat! Tehát ezért, ha tehetitek, utazzatok, mert itt nem tűnik ez fel. És ráadásul ezek a kultúrák, valamilyen formában úgy gondolják – joggal egyébként –, hogy az elmúlt 500 évben az európai kultúra, a fehér ember elrabolt nagyon sok mindent. És ott ők nem ismerik azokat a fogalmakat, amelyekkel mi dolgozunk.
Áttérve akkor az oktatásra. Én azt gondolom, hogy az oktatásban is anomikus helyzet van. Megint az idő hiánya miatt nem részletezem. Tehát van legalább kétféle, de többféle pedagógiai kultúra, amelyik önmagában mindegyik értékes, érvényes, fontos, de sok tekintetben egymáshoz nagyon kevés köze van és ettől anomikus az oktatási rendszer.
Az egyik hagyomány arról szól, hogy a 19. században, ahhoz hogy az államhatalom, egy ország, tulajdonképpen pont ebben a gyarmatosítási történetben erős legyen, az erőforrásait össze kellett fognia. És ennek ugye a klasszikus – nem szeretem ugyan pejoratívként használni –, de a klasszikus kelet-európai mintája, a porosz rendszer volt. Aminek két fontos alapja volt, a hadsereg és az iskola. Tehát hogy lehet egy hihetetlen heterogén, soknyelvű, sokvallású, sokféleképpen gondolkodó közösséget valamilyen formában egy irányba terelni? Egy erős államhatalommal, egy hadsereggel és egy iskolával. Ezt így is nevezték egyébként, hogy az iskola az állami erőszak előszobája.
Maga a struktúra, ha megnézitek ezeket a régen épített iskolákat, a struktúra erről szól. Hogy mit jelent a homogenizálás? Ennek az iskolának az alapvető célja az úgynevezett általános műveltség volt, tehát az a közös nyelv, hogy mit gondoltok a magyar irodalomról, mit gondoltok Mátyás királyról? Ez a fajta iskola úgy szerveződik, hogy a központ kitalál egy tudáselemet, tehát, hogy mit gondoljatok Mátyás királyról, és akkor vagytok jó tanulók, ha ezt adjátok vissza. És ez egy nagyon hatásos, hatékony rendszer volt. Hiszen megtanított írni-olvasni és valóban, ha az ember Új-Zélandon jár, és azt mondja, hogy március 15-e, és ha ott valaki magyar, akkor az örül ennek a dolognak. Tehát tényleg létezik ez a fajta közös nyelv ebben az esetben. Ennek a rendszernek viszont van egy – ha úgy tetszik – mellékhatása, hogy ez nem gyerekközpontú, ez tananyagközpontú. Tehát ez azt mondja, hogy hajtsák ide a káposztafejeket elém – s mivel nem volt még internet –, a kor legkorszerűbb technológiai, iskolatechnológiai vagy oktatástechnológiai eszközével tanít. Egy ember áll kint és elmondja annak a 60 gyereknek, és az a 60 gyerek ugyanazt mondja vissza, majd adja tovább. Tehát ez nem emberközpontú, nem diákközpontú. Ez az iskolarendszer úgy működik, hogy megint egészségügyi példával éljek, mintha egyetlen gyógyszer lenne. Tehát ha elmegyek az orvoshoz, nem vizsgálnak meg, csak azt mondják, hogy hatéves vagyok, tehát akkor a piros gyógyszer jár nekem. És még egyszer, nagyon sok előnye van ennek a rendszernek, és sok benne a közösségi összetartó erő, de nem gyerekközpontú. És a másik, ami nagyon lényeges, és itt kapcsolódik az első rész ehhez, hogy egy olyan világra készít fel, ami nem változik. Az életem elején megkapok egy konzervtudást, és ezzel életem végéig kisebb kiegészítésekkel működök. Tehát nem egy változó világra készít föl, hanem egy állandóan alakuló és módosuló világra.
A másik kultúra, bizonyos mértékig ezzel szemben, és ezt képviseli az AKG, ezt képviseli bizonyos mértékig a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány, kifejezetten azt mondja, hogy a megrendelő tulajdonképpen nem az állam, hanem a szülő. Pontosabban annak a hármasnak kell együttműködnie, hogy állam–szülő–meg az Audi Gyár. Ugye ez a harmadik lehetőség, hogy a gazdaság hoz létre egy iskolát. Ebben a hármas rendszerben kell végiggondolnom, hogy a vonatkozó Móricka tulajdonképpen hogyan boldogul. És itt érvényesülhet már, hogy ha én szülőként rendelem meg az oktatást, akkor oda tényleg legyen egy felmérése annak a gyereknek: neki az életében mire van szüksége, milyen típusú tudásokra?
Tehát az oktatásban is ez a kétféle kultúra van. Nekem történelemtanárként meg kell tanítanom a nemzeti kánont, a Nemzeti Alaptantervben, Kerettantervben megfogalmazott tananyagot. Bárkinek! És én akkor vagyok jó tanár, ha a tanórán ezt minél hatékonyabban teszem. Valószínűleg ésszerűbb lenne a radiátorhoz láncolni és éheztetve tanítani. És azért – még egyszer – én nem akarom ezt szidni, ez egy jó rendszer, én csak azt mondom, hogy ugyanúgy antidemokratikus rendszer, mint amiről még fogok beszélni. Ugyanis én a 30 diákomnak egyféle történelmet tanítok, körülbelül azt, amivel majd felveszik valahova. Pedig egy osztályban 27 gyereknek nem biztos, hogy ugyanazt a felvételi történelmet kéne nyomatnom. Hanem egy csomó mindent.
Visszatérve a történelmi példára. Ugye a másik lehetőség, aki középiskolás az ismeri, ez a forrásközpontú történelemoktatás. Amikor a történelem órán Mátyás király okleveleit elemeztetem, nem azért mert az összes oklevelet át akarom nyomni, hanem hogy tanítsak meg egy szakmai kompetenciát, egy szakmai protokollt. Tehát azt, hogy ha kinyittok egy Népszabadságot, egy Magyar Nemzetet, bármilyen irományt, azt egy kicsit a történész, a történelem-szemlélet segítségével, kritikailag tudjátok elemezni. Tehát ebben a logikában ez már egy kicsit gyerekközpontúbb történet. Mert azt mondja, hogy szeretnélek benneteket fölvértezni arra, hogy ha tíz év múlva – nem az a lényeg, hogy most hányast kaptok – hanem, ha tíz év múlva egy ismeretlen szöveggel kerültök kapcsolatba, akkor azt a szakmai protokoll szerint tudjátok elemezni.
És ugye van egy harmadik kultúra, ami az ezredforduló után érkezett, az amerikai kultúra, amit úgy neveznek, hogy általános kompetenciafejlesztés. Az Egyesült Államokban egy ideig próbálkoztak egy közös amerikai kultúrával, az olvasztótégely, ami majd ugyanúgy, mint európai értelemben ki fogja jelölni a nagy albán kultúra, francia kultúra mintájára, az amerikai közös kultúrát. De hát ez egy demokratikus ország, és az derült ki, hogy él itt vagy kétszáz országbeli náció. Joguk van a kínaiaknak is a saját mohácsi vészükhöz, meg a puerto ricoiaknak is. Az, hogy a kétszáz ország összes műveltségét megtanítsam egy amerikai diáknak, az nem működik. Megtanítanak nagyon kevés dolgot, nagyon kevés közös tudás van, a zászló, a himnusz az állampolgári jogok és egyebek. És sok tekintetben a közoktatást, tehát az alsóbb szintű oktatást alárendelték a munkaerőpiacnak, és azt mondták, hogy ez a hihetetlen heterogén társadalom tanuljon meg együttdolgozni, kommunikálni egymással. Tehát az általános kompetenciákat, tanulási képességet, gondolkodási képességet fejlesztjük. Aki átélte az előző kurzusban, a kompetenciafejlesztés volt a pedagógia bűvszava, erről van szó. Megtanítani olyan típusú tudásokat, ami alkalmassá tesz bennünket az együttműködésre és a közös élet ügyeire. Teljesen mindegy, hogy az együttdolgozást a marionett csoportban találom meg vagy a kis kémikusok körében, vagy máshol. A lényeg az, hogy egy csomó olyan általános képességet tanuljak meg, ami egy változó világban konvertálható, tehát használható. És az általános műveltséget meg majd a felsőoktatás megadja. És ez is antidemokratikus.
Összefoglalva, három pedagógiai kultúra kevereg ebben az országban, és mindegyik igaz, mindegyiket zászlóra lehet tűzni, mindegyiket oktatáspolitikai programba lehet tenni. Az igazi tragédiánk, bizonyos mértékig az, hogy nincs közmegegyezés.
És hadd mondjak még valamit, nem „bezzegként”, bár persze így gondolom. Az 1970-es években, Finnországban elkezdődött egy oktatási reform. Ez a következőképpen zajlott le. Egyrészt az összes politikai párt aláírt egy papírt, hogy az oktatás egy baromi nagy gyár, ez 30 év, amíg meg lehet mozgatni. Tehát megállapodtak bizonyos prioritásokban, hogy mi az, amit tényleg fontos fejleszteni, és hogy a pártok ehhez nem fognak hozzányúlni. A másik nagyon lényeges eleme, hogy meghatároztak három prioritást az oktatáson belül. 20%-a nyelv volt. Beléptünk egy nagy integrációba, nagyon lényeges, hogy kommunikálni tudjunk. És, valóban, ha Finnországban jártok, akkor nagyon pontosan lehet látni egy generációs váltást ezen a téren.
A másik 20% az informatika volt és a harmadikat vélhetően nem fogjuk kitalálni, mert a 60%-ra azt mondták, hogy a nemzeti kultúrára kell költeni, ugyanis, ha belépünk egy nagyobb integrációba, akkor definiálnunk kell, hogy mi az, hogy finn! Kik vagyunk mi, mit képviselünk? A következő dolog az volt, hogy 30 évet határoztak meg. Az első 10 évet a nemzeti kultúrának, a finnségnek szentelték. Létrehoztak egy tévécsatornát, három újságot, illetve minden egyes települést köteleztek arra, hogy beszélgető körökben az emberek beszélgessenek arról, hogy 30 év múlva milyen Finnországban akarnak élni. És nyilván azért kellett ezzel tíz évet tölteni, mert hihetetlen sok baromság is elhangzott. De a lényeg az, hogy a tíz év után minden településnek létre kellett hozni egy jövőprogramot, konkrét válaszokkal: pénzt szánunk az oktatásra, mert szeretnénk, ha a fiatalok itt maradnának, vagy nem szánunk sok pénzt, inkább ugye, mint Norvégiában, nincs orvosképzés, hanem elküldik őket és azt mondják, hogy majd hazajöttök, és akkor fizetünk meg benneteket. Ennek a gondolatnak a kulcsa tehát az integráció. A bezzeg példa sajnos arról szól, hogy integráció nélkül, tehát ha nincs egy olyanfajta öntudat, hogy valóban közösen hogy akarunk boldogulni, akkor nem megy a dolog.
És most következik a tanárképzés. Nem nyúltak az iskolarendszerhez, hanem elkezdték a tanárképzést átalakítani és csak a harmadik 10 évben kezdődtek el különböző pilot programok, amik leértek az iskoláig.
Ebben a körben biztosan ismert, van ennek egy szép tanmeséje, a közlegelők tragédiája. Van egy svájci faluközösség, fönn, a hegyekben, ahol kevés a legelő. Az atyák rájönnek arra, hogy tulajdonképpen akkor tudnak a leghatékonyabban élni ebben a közegben, ha mindenki egy tehenet hajt ki. Ebben az esetben senki nem fog nagyon meggazdagodni, de lesz túró, tejföl, mindenütt. A fiatalok elfelejtették az apák bölcsességét, és elindult egy történet, ami hasonlít az Aranybulla-metaforámhoz, hogy néhányan kihajtottak két tehenet, három tehenet, és ez teremtett egy hihetetlen intoleráns szituációt. Ugyanis én, adott esetben svájci gazdaként, mit csináljak? Ha nem hajtok ki még egy tehenet és még egy tehenet, akkor balek vagyok. Milyen jogon fűrészelem el a családom jövőjét? Milyen jogon tartom be a szabályokat? Ugyanakkor pedig ez egy matematikailag modellezhető dolog, hogy a 77. tehénnél, a közösség összesen már nem tudott annyi tejet termelni, mint amennyit akkor, amikor a legelőt beosztották.
Még egyszer tehát! Az egyik esetben balek vagyok, ha nem hajtok ki tehenet, a másik estben elpusztítom a közösséget. És ezt nevezem én újra és újra egy mai társadalmi harcnak, amiben mindenkinek pozicionálnia kell saját magát. Melyik közösséghez tartozik? Vége a magányos harcosok don quijote-izmusának. Nagyon fontos, hogy hova tartozol, akár politikai értelemben, akár, másként. Az ember mondhatja, hogy ő belga, de vagy ide, vagy oda, besorolják.
Én azt gondolom, hogy az elmúlt húsz évben sikerült kétszeresen is a ló mellett sétálni. A rendszerváltás előtt volt egy pedagógiai csoport, amely nagyon utálta a Kádár-rendszert, nagyon utálta az államot, a diktatúrát, és kidolgozott egy olyan programot, amiben majd a különböző kisközösségek AKG és egyéb logikában megoldják a magyar oktatás rendszerét. És értelemszerűen erre a pedagógiai társadalom nem volt fölkészítve. Tehát hihetetlen mennyiségű EU-pénz, ami azt gondolom, hogy inkább megzavart egy csomó organikus folyamatot, elment egy olyan irányba, ami nem Magyarországra szabott. Létrehoztak hihetetlen mennyiségű tananyagot, ami nem tantárgy-centrikus volt, és senki nem szólt akkor, hogy Magyarországon az iskolában tantárgyakat tanítanak. És ez a többmilliárdért kifejlesztett tananyag nem vihető be egyértelműen a rendszerbe. És bizonyos mértékig én úgy élem meg, hogy most a ló másik oldalára sikerült átmenni, gyakorlatilag a két világháború közötti pedagógiai mintába.
Paradoxon, ami ebben a térségben működik. Eötvös Józsefet szoktam példaként emlegetni, ők a reformkorban kidolgoztak egy valóban angolszász típusú, magyarországi reformprogramot. Aztán egyszer véletlenül körbeutazták ezt az országot, és rájöttek arra, hogy ha demokráciát csinálnak, akkor az az urambátyám rendszerre fog épülni. Az aktív állampolgár angol nyelven azt jelenti, hogy felelősségteljes. Nálunk lehet, hogy az aktív állampolgár a tévét ostromló emberré válik. Eötvöséknek is gyönyörű szép demokratizáló elveik voltak, aztán rájöttek, hogy erre a magyar társadalom nem igazán érett. És ezért át is keresztelték magukat centralistáknak. Tehát létrehozunk egy erős államot, aminek a keretében majd ezek az elvek, egy felvilágosult zsarnokság logikájában, majd valamilyen formában elterjedhetnek. Itt ingadozunk ebben a két rendszerben. És önmagában lehet az állami oktatást jól csinálni, és lehet rosszul csinálni. Lehet a demokráciát jól csinálni, tehát ezeket a közmegegyezéses történeteket, meg rosszul csinálni. Nem itt van az alapkérdés, hanem, én azt gondolom, az értékrend szintjén. Most az történik, hogy létrejött egy új Nemzeti Alap Tanterv és Kerettanterv, amely a központból meg akarja mondani, hogy adott esetben Kunbábonyban milyen legyen az iskola. És mivelhogy erre ugyanúgy nincs fölkészülve a magyar oktatási rendszer, azt gondolom, hogy ez megint zsákutca lesz.
Galambos Attila: Galambos Attilának hívnak, két iskolában tanítok. A Deák Ferenc Gyakorló Gimnáziumban filozófiát és etikát, illetve a József Nádor Szakiskolában életvezetést és pályaorientációt. Azt érdemes tudni, hogy két különböző nehézségű iskoláról van szó. Ezen kívül civil szervezeteket gyűjtök folyamatosan. A Zöld Fiatalok Egyesületnek vagyok az egyik pécsi alapítója, az Ethos Tudományos Egyesületnek vagyok a tagja és a Pécsi Zöld Körnél dolgozom irodavezetőként. Illetve az Emberség Erejével Alapítványnál projektmenedzserként. Van, aki bélyeget gyűjt, én meg úgy látszik elkezdtem civilszervezeteket gyűjteni valamiért. A sok mindenből hadd utaljak Hardinre, az ő koncepciója félreértés.
Jakab György: A közlegelők tragédiája.
Galambos Attila: Igen. Bár az eredetiben ez a közös tragédiája. Hankiss a konkrét példa miatt kezdte el a közlegelők tragédiájának nevezni. Ott az alapkoncepció hibás, mert Hardin teljes mértékben elutasította szerintem azt, hogy az ember törekedhet a jóra. Az én értelmezésemben az ember rosszra való törekvése ellen igényli az állami kormányzati beavatkozást. Ez talán a mentőcsónak etikájában csúcsosodik ki. Ez a tanmese azt mondja, hogy van 50 ember, 10 hely van még a mentőcsónakban és 100-an úszkálnak a csónak körül. Arról kell dönteni, hogy kiket veszünk fel. Azt mondja, hogy a kommunizmus és a keresztény erkölcsnek a kritikája az, hogy nyilván mindenkit vegyünk fel az egyenlőség elve szerint. Erre azt mondja, hogy ez lenne a legnagyobb tragédia, mert akkor elsüllyedne a hajó. A másik a diszkrimináció elve az, hogy vegyünk fel 10 embert valamilyen elv alapján. Vagy az időseket vagy a fiatalokat vagy a nőket vagy bárkit. A biztonsági ráhagyás elve, hogy ne vegyünk fel senkit, az 50 ember maradjon meg, a 10 hely pedig legyen a biztonsági ráhagyás. Ezt az amerikai példára is alkalmazva azt mondja, hogy Amerikának be kell zárnia a kapuit és nem engedni, hogy bárki még oda jöjjön. Azt hiszem, a globalizálódott világban ez megengedhetetlen.
Magam amellett érvelnék, hogy nem gondolom, hogy az ember jó vagy rossz, hanem a tiszta lappal indulás elve szerint, az ember alapvetően semmilyen – vannak bizonyos funkciók, amiket az ember betölt a saját életében – de készségeket és képességeket lehet fejleszteni. Amiket már mondtál fogalmakat, a kompetenciaalapú oktatás szemben a tudásalapú oktatással, illetve a finn példát, azt én is elő szerettem volna venni. Bár azt is sokan kritizálják azzal, hogy túlterheli a gyerekeket. Viszont az a magyarországi helyzettel szemben valóban egy 50 éves projekt, ahol nem négyéves ciklusokban váltogatják az oktatási módszert.
Ez a ciklusonkénti váltás megterheli a pedagógusokat is, nem teszi lehetővé, hogy felépítsenek egy stabil, viszonylag jó működő oktatási tevékenységet, amit maga tud kipróbálni és fejleszteni, hanem mindig kényszerből kell változtatnia, úgy, hogy ő maga sem tudja követni, hogy ezzel mi történik.
Arra szeretném irányítani a beszélgetést, hogy nem szabad elvetni azt a talán utópisztikus elvet, hogy törekedhet az ember arra, hogy helyesen döntsön bizonyos helyzetekben. Nem kívánva meghatározni, hogy mi a helyes döntés. De valóban lehet -e egyáltalán az oktatásügyben arra ösztönözni a gyerekeket, hogy az erre való kompetenciájuk kialakuljon? Hogy mérjenek fel helyzeteket, vizsgáljanak meg pozíciókat, ennek alapján legyenek képesek a lehető leghelyesebben dönteni valamilyen kérdésben vagy valamilyen helyzetben. Hiszen folyamatosan helyzetek elé kerülünk az életünk során.
Korsós Borbála: Engem is a Finn példa fogott meg leginkább, hogy ott sikerült változtatni. Magyarországon szerintem ez lehetetlen, mert itt teljesen más az emberek gondolkodásmódja, teljesen máshogyan tanulják a dolgokat, máshogy kell felépíteni a taníttatásukat. Nagyon nehéz Magyarországra újat hozni. Ma a fiatalok nem tudják, hogy mire számítsanak, hogyan felvételizzenek, hogyan menjenek tovább a jövőben.
Lipka Boglárka: Középiskolásként, a legnagyobb problémának azt látom, hogy a diákok nincsenek motiválva. Megvan az iskolában a 4,2-es átlag, de az mire jó, mire elég. Hiányzik a motiváltság, legyen valami cél, amiért küzdenek a diákok. Rá kéne világítani arra, hogy rádöbbenjenek, hogy magunknak tanulnak.
Kovács Edit: Mit csináltok Ti, a LEO klubban?
Lipka Boglárka: Mi hátrányos helyzetű gyerekekkel, hallássérült gyerekekkel foglalkozunk. Elsősorban programokat szervezünk nekik, például: kézműves foglalkozásokat, élelmiszergyűjtést szervezünk, iskolát újítunk fel. Ahol, tudunk, ott segítünk nekik.
Minden évben van egy országos találkozónk, a LEO klubosoknak, amikor egy egész napos önkéntes program szokott lenni, idén kertrendezés volt a látássérültek iskolájában.
A LEO klub elnevezés onnan jött, hogy vannak a felnőttek, az ő nevük LIONS, ők alapítják és vezetik a LEO klubokat és mi vagyunk a gyerekek, diákok ezért lett LEO a nevünk. (Emellett a három betűnek saját jelentése is van: leadership, experience, opportunity, vagyis: vezetés, tapasztalat, lehetőség).
Balázs Eszter: a LEO klub országos alelnöke vagyok ebben az évben. Annyit még elmondanék a szervezetről, hogy ez egy világszervezet, 160 országban működik, és 150ezer tagja van világszerte. Itthon pedig 7 klubunk van, körülbelül 80 taggal.
Az előadással kapcsolatban az antidemokratikus oktatáshoz szeretnék hozzászólni. A saját tapasztalatom alapján azt mondhatom, hogy szerintem nem tanítják meg a diákokat gondolkodni. Például, ha egy dolgozatírás van, én nem fejthetem ki a saját gondolataimat, hanem, ha nem szóról szóra írom le azt, amit a tanár kér, akkor megbuktat. A mai világban, szerintem pont arra kéne ösztönözni a diákokat, hogy kifejezhessék, azt amit a világról gondolnak.
Aradi Hanga: A mi profilunk az érdekérvényesítés. Én úgy látom, hogy a diákok érdekérvényesítése két szinten is elveszik, osztály szinten és az iskolai élet szintjén is. Amikor egy gyerek bekerül az iskolába, alapjába véve benne van a tudásvágy, amit nem tudunk, arra rákérdezünk. Most azt látom, hogy mire leérettségizünk, addigra azt a tudásvágyat, amit egykor éreztünk, teljes mértékben elveszítjük. Mert olyan mértékben tananyagközpontú oktatás van, hogy minden más elveszik mellette. Aki nem éri el a meghatározott szintet, az kihullik, szegregálják. A diákokra emiatt nagy mértékű stressz, belső nyomás nehezedik, amivel megindulnak a nagybetűs életbe. Azt szokták mondani, hogy az iskola felkészít a nagybetűs életre, azt érzem, hogy így csak elveszni lehet benne, felkészülni rá, nem.
Nincs lehetőségünk arra az iskolában, hogy kibontakozzunk egy tanórán. Hihetetlenül nagy tananyagot nyomnak le a torkunkon, amire lehet, hogy semmi szükségünk nem lesz az életbe.
Például, engem nem érdekel a kémia, de ha abból nem kapok jó jegyet, akkor már rossz tanuló vagyok. Hiába vagyok én humán beállítottságú, a reáltantárgyakból is ugyanúgy kell teljesítenem. Nekem az hiányzik az oktatási rendszerből, hogy nincs egyénekre szabva, így nagyon egyszerűen el lehet veszni ebben a rendszerben, és sokan így is végzik, elvesznek.
A másik szint ahol az érdekérvényesítés nem működik, az az iskolai élet. Külföldön például működnek olyan demokratikus iskolák, ahol a diákok beleszólhatnak az intézmény működésébe. Ahol az üléseken tényleges joguk van beleszólni az iskola életébe. Ez Magyarországon nem így van. Létezik a diákönkormányzatok rendszere, én is tagja vagyok egynek, eddig előnyét még nem élveztem, nincsen joggyakorlati lehetőségünk. Az iskolai házirendek, melyben leírják a diákönkormányzatok működését, már rég elavultak. Ahhoz, hogy egy diák jól érezhesse magát egy környezetben, ahol tanul, ahhoz az kell, hogy beleszólhasson az intézmény működésébe. A diákokban benne van az igény, hogy részt vegyenek a döntésekben, hogy együttműködjenek másokkal és együttműködő partnereket találjanak. Úgy érzem, a diák csak egy eszköz az iskolának, ahhoz hogy produkálja az eredményeket. Nincsenek meg azok a terek, ahol kibontakozhatnánk és nem kapunk hozzá segítséget, hogy ezt megteremtsük magunknak.
Jakab György: Ez az alap. Ez a funkciója a dolognak, amit te a másik oldalról fogalmazol meg.
Peták Timót: A KIHA-t, Középiskolások Hallgatói Hálózatát az oktatási reform ügye hozta létre, Budapesten, Pécsett és Szegeden erősödtünk meg. Nagy energiákkal alakultunk, a HaHa mintájára. Célunk, hogy odafigyeljünk arra, hogy a kormány mit tervez, és mit tesz az oktatással, és próbálunk ebbe beleszólni. Fontos lenne, hogy a gyerekek választhassanak az érdeklődési körük szerint, hogy mit helyeznek a középpontba, mire helyezik a hangsúlyt, amivel többet foglalkoznak. Én szerencsés vagyok, mert olyan tanáraim vannak, akik megengedik, hogy kérdezzek. A kiadott feladatoknak megfelelően írom az esszéket a saját gondolataimra hagyatkozva, amire azt mondják a tanáraim, hogy az érettségin ez nem felel meg, ezekkel megbuknék.
Herpai Kornél: a budapesti KiHa-tól érkeztem, de az utóbbi időben nem vagyok túl aktív. Az iskolában nem jó a követelményrendszer, nem gondolkodni tanítanak meg, hanem fölösleges ismeretekkel traktálnak, amelyből csupán adatokat kérnek számon. Arra nem kíváncsiak, hogy mit is gondolunk azokról a témákról. Van egy osztálytársam, aki úgy ér el jó tanulmányi eredményt, hogy magol, de nem gondolkodik, ezzel az életben nem fog tudni boldogulni.
Peták Timót: Egy másik irányba szeretném vinni a beszélgetést. Ha az osztályt, mint közösséget tekintjük, mi minden történik, és ad nekünk. Nálunk is vannak klikkek az osztályban, de ha közös döntést kell hoznunk egy ügyben, akkor képesek vagyunk együtt leülni és addig beszélni a dologról, amíg megszületik a mindenki által támogatott eredmény.
Az aktív állampolgár nekem azt jelenti, hogy közösen tudunk dönteni, közösen tudunk cselekedni egy közösségben.
Jakab György: Amikor én azt mondom, hogy szerintem az a baj a magyar társadalomban, hogy nincs integrálva, akkor ez egy nagyon jó példa volt, ahogy elkezdtünk beszélgetni. Mert nyilvánvaló, hogy ez egy többszereplős játék. A beszélgetésekből is kiderült. Értelemszerűen más a diákok érdeke, más a szülők érdeke, más az Audi érdeke, más az állam érdeke. És ebben az értelemben az a nagy kérdés, hogy ezeket valóban lehet e valamilyen formában összehangolni? Itt el is hangzott, hogy tényleg szükség van egy általános nyelvre, mint közös műveltségre, ami mondjuk, összemérhető. Ez bizonyos mértékig a társadalomnak az érdeke. Másik oldalon van egy olyan rendszer, ami a diákok érdeke, meg, gondolom, a szülők érdeke is. Tehát, éppen ez hiányzik, hogy erről nem születik egy olyan párbeszéd, ami elvezethet ide, a közös érdekhez. Amiről én beszélek, az élet mindig sokkal bonyolultabb, azok modellek. Ti szidjátok 19. századi modell, és ha ti szidjátok, akkor én dicsérni fogom, tehát ez így működik. Ennek két nagyon fontos funkciója volt. És hangsúlyozottan nem véletlen baleset és nem a gonosz törpék összeesküvése ez a bizonyos általános műveltség. És valóban van egy másik történet, hogy a 19. század arra használja az iskolát, hogy egy polgári társadalom keretei között, mégis a rendi társadalom hierarchiáját biztosítsa.
É mindig az ókori latin–göröggel szoktam példálózni, hogy mért kellett ókori latint, görögöt tanulni mondjuk a középiskolában? Nem azért, mert ez hasznos tudás volt a társadalomban, hanem így különböztette meg magát az elit a középrétegtől és az alsó rétegtől. Visszatérve az egészségügyi példához, hogy mindenki egy gyógyszert kap. Lesz, aki meggyógyul ettől, lesz, akinek semleges és lesz, aki pedig selejtes lesz. Ami megint egészségügyi szinten elég vadul hangzik, de az oktatás ugye azt mondja, hogy a kémiához való viszony ki fogja rajzolni a társadalmi hierarchiát. Amit a 19. században úgy fogalmaztak meg, hogy vannak a nadrágos emberek, tehát aki diplomát kap, aki érettségizik. Akkor még csak a társadalomnak a 10%-a érettségizett. És tulajdonképpen ezáltal különíthető el a társadalom alsó rétege, hogy ő nem tud. Tehát azt kell látni, hogy ilyen értelemben ez egy funkcionális dolog, hogy kihagyja a párbeszédből a diákokat, hogy tulajdonképpen egy társadalmi rétegződésre használja föl az iskolát. És ennek van egy nagyon pozitív oldala is, hogy valóban ad egy általános műveltséget.
Az egy más dolog – még egyszer –, hogy ez egy változatlan világra készít föl, ez a 19. századi modell. És nyilván azért nincs motiváció, mert nem látszik a jövő. Én emlékszem, a változatlan világban, amikor én kezdtem a pályámat, akkor nem volt fegyelmezési problémám a József Attila Gimnáziumban. Mert lehetett tudni, hogy megtanulom ezt a sok marhaságot, és majd ezért cserébe fölvesznek az egyetemre, és a társadalomban jó pozícióba kerülök.
Nagyon pontosan látom a banketteken a társadalomnak a megváltozását. Akik régen érettségiztek és elmegyek a bankettjükre, azoknál az iskolai előmenetel és a társadalmi előmenetel nagyjából összefügg. Tehát rendes orvosok, mérnökök lettek, beilleszkedtek a társadalomba.
Az utóbbi 10 évben érettségizett gyerekek bankettjein azt látom, hogy az iskola nevelhetetlen, deviáns, kvázi az iskolában, tanárként nekem szörnyeteg alakjai meggazdagodtak és zsebből kifizetik a bankettet, és tulajdonképpen kiröhögik azokat a derék, jó tanuló, rendes gyerekeket, akik – úgymond – betartják a szabályokat. Tehát motiváció szempontjából az, hogy most én tanulok valamit, amit majd 20 év múlva vagy használok, vagy nem, nyilván kevés.
Galambos Attila: Engedjétek meg, hogy egy mondatban reagáljak azokra, amik elhangzottak, és egy kicsit hadd védjem a mundér becsületét, mint pedagógus! Azt tudni kell, hogy a középiskolai karrierem nem volt diákként nagyon gördülékeny, és nem szerettem nagyon iskolába járni. Egyébként most legalább annyira utálok bemenni a tanáriba, mint amennyire utáltam középiskolába járni. A középiskolákban azt látom, hogy rendkívül feszült, túlterhelt, frusztrált pedagógusok vannak a magyar oktatásügyben. Illetve a másik, hogy etika-filozófiatanárként két dolgot vettem észre. Egyrészt azt, hogy az etika és a filozófia is érettségi tantárgy, azonban egyfajta biankó órának tartják a diákok. Tehát, ahova be lehet ülni, és lehet telefont nyomkodni. Én nem akartam tanár lenni, mert tényleg, utáltam, én is meglepődtem rajta, hogy tanár lettem. Szerintem az oktatásügy is meglepődött rajta, hogy tanár lettem. Tehát ez nem volt egy ilyen magától értetődő dolog. De én azt gondoltam magamról, amikor jött ez, hogy én tanár leszek – mert egyébként édesanyám is tanár –, hogy engem nagyon fognak szeretni a gyerekek. És amikor először tudatosodott bennem az, hogy gyűlölnek a gyerekek, az először kicsit így megrázott. Aztán hát nyilván fel kellett dolgoznom, hogy 30 gyereket, 45 perces órakeretekben, alapvetően frontális módszerre épülő tananyagnál, nem fogok tudni szórakoztatni. Nem fogom tudni azt csinálni, hogy 30 gyerek egyszerre jól érezze magát. Ahogy azt sem lehet megcsinálni, hogy 30 gyereknek, azonos időkeretben, azonos módon, azonos eszközzel, minden információt át lehessen adni.
Engem egy kicsit megrázott az, hogy nem szeretnek és akkor megkérdeztem, hogy mit csináljunk. A leggyakoribb válasz az volt, hogy ne csináljunk semmit. Nézzünk valami filmet! Használjuk a telefont. Gondolkodtam különben, hogy fogok Facebook órát tartani. Hogy a Facebook-ra fogom felrakni az információkat és hátha akkor ott történik valami érdemi reakció. Illetve a legjobb, amikor én bekerültem a Deákba, akkor rögtön azzal nyitottak, hogy: „Akkor írjuk alá a szerződést!” Amit az előző pedagógus is csinált. Írjuk alá a szerződést, hogy akiket az egész úgy, ahogy van, nem érdekel, azok beülnek a hátra és legalább nem zavarják az órát.
Amikor én azt mondtam, hogy: Te jó ég! De hát a tudáshoz való hozzáférés az nem kötelezettség, hanem jog. Nektek lehetőségetek van a tudáshoz való hozzáférésre! Amit nyilván építsünk közösen együtt! Én nem tehetem meg azt, hogy titeket kizárjalak ebből. Még akkor sem, ha ti akartok kizáródni belőle. Akkor éreztem egy kis zavart. Akkor meglepődtek, nem teljesen tudták hova tenni, hogy ez most micsoda.
Szóval hatalmas félreértés szerintem az iskola szempontjából, hogy nem kötelesség iskolába járni. Az egy lehetőség. Ez egy olyan színtér, ahol információkhoz lehet hozzájutni. Nyilván nem működik jól. Az ideális tanár mindig kipihent arccal jelenik meg, mindig kiválóan trendi ruhában, jó hajjal. Mellette meg nagyon okos és mindenkit tud kezelni. De ilyen ember nincsen sajnos. Én nagyon sok tanárral találkoztam, egyik sem viselte a mellkasán a Superman jelet, hogy ezt tudja hozni. Nyilván egy olyan közös gyakorlatnak kellene lennie az osztályteremnek, ahol a diákok is alapvető ösztönzöttséggel, a tanárok is, mondjuk, motivációval tudnak dolgozni, hogy valóban legyen egy ilyen eredmény.
Persze nagyon rossz ez az egész, hogy valóban tananyagközpontú. A frontális oktatást meg kifejezetten nem szeretem. A frontális oktatást akkor lehetne alkalmazni, ha már előtte kialakul egy olyan közösségi tevékenység, vagy kooperatív tevékenységre épülő valami, amiben a gyerekek tudnak mozogni. Nyilván a gyereknek alap igénye, hogy beszéljen az órán. Tehát interakciók zajlanak. És ha a tanár azt mondja, hogy: „Ne beszélj!”, ezt a teljesen egyértelmű interakciót próbálja meg leblokkolni vagy lezárni. Én pedig hiába teszem fel a kérdés, hogy mit csináljunk: „Legyen az óra izgalmasabb!” „Beszélgessünk izgalmas témákról!” Én azt gondoltam, hogy tök izgalmas témákat viszek, ők meg nem ezt gondolták, hogy a témák annyira izgalmasak lennének. Ti, mint diákok, adjatok tanácsokat arra, hogy ez hogyan működhet.
Magyarországon az iskolát tartjuk annak a helyszínnek, ahol mindennek meg kell történnie. Ahol az állampolgárokat neveljük, ahol információt adunk át, ahol kompetenciát fejlesztünk, ahol gyereket nevelünk, ahol oktatunk, mit tudom én? Miközben számos más tanulási színtér is van. Az elsődleges szocializációs színtér a család. Nekem volt egy kifejezetten rossz töri tanárom, aki szerintem iszonyatos hülyeségeket beszélt a történelemórán. Hazamentem és édesanyámtól megkérdeztem, hogy ő erről mit gondol. És azt mondta, hogy jó, akkor innentől kezdve elkezdjük neked venni a Rubicon újságot, merthogy ebben vannak olyan történelmi dolgok, amiket el tudsz olvasni. Fölismerte az én édesanyám azt, hogy énbennem van egy ilyen ösztönzés, hogy engem ez érdekel. Nem úgy mentem haza, hogy: „Mi volt az iskolában, fiam?” „Semmi.” Hanem hogy elkezdődött egy párbeszéd otthon, köztem és családom között, és fel lehetett dolgozni azokat. Tehát egy iskolában bármi történhetne, bármilyen merev tananyag lehetne, bármit taníthatnának, ha lennének olyan színterek, ahol ezeket fel lehetne dolgozni. Ahol történnek olyan szubkulturális dolgok, mint a KiHá-ban. Nekem ez egy zenei szubkultúra volt, ahol az iskola után elmentünk a koncertekre, találkoztunk a barátaimmal és megbeszéltük azt, hogy mi nem tetszik, vagy mi tetszik. Kiépítettünk magunkban egy identitást, amit nem az iskola határozott meg, hanem egy olyan közösségi színtér, amit mi magunk hoztunk létre, saját magunknak. Ez lehet a család vagy lehet egy szubkultúra vagy lehet egy állatvédő egyesület vagy lehet bármilyen civil szervezet. Folyamatosan mondom a diákoknak, hogy jöjjenek el a civil szervezetekbe, nézzék meg, hogy ott mi történik. Dolgoztam mondjuk 130 gyerekkel az elmúlt években, kettő volt erre fogékony.
Tehát, hogy ez egy kétoldalú viadal – hogyha már itt a harc analógiánál tartunk –, hogy itt vannak a lehetőségek, itt vannak a terek. De én nem mondhatom azt, hogy márpedig akkor ti most kötelezően eljöttök a civil szervezeteinkhez, mert ez a kötelezőség ez ugyanolyan ellenérzést fog kiváltani, amit belőlem is kiváltott volna, még hogyha elvittek volna egy tök jó helyre is a középiskolában. Én pont akkor nem akarok odamenni. Bármikor máskor szívesen elmegyek, de pont akkor, amikor el kell menni, pont nem akarok odamenni. Akkor bárhova máshova akarok menni.
Tehát, hogyha nektek hiányzik az, hogy az osztályban legyen egy ilyen dolog, akkor lehet, hogy nem a tanárral kell először kezdeni. Hanem mondjuk az osztállyal. Kicsit össze lehet dolgozni. Mi lenne akkor, ha? Mi lenne akkor, ha valamilyen közös dolgot próbálnánk? Tehát, hogy ne szerencsétlen tanár legyen 30 gyerekkel, hogy: „Akkor mit akartok csinálni?” Teljesen értelmetlen kérdés. Mindenki mást akar csinálni abban a helyzetben. Nem lehet az, hogy bohócorrot felrakok és zsonglőrködöm, mert van, aki esetleg fél a bohócoktól. Tehát ezzel sem fogom elérni ezeket a célokat.
És az állampolgárrá nevelésnek nem feltétlenül színtere az iskola. Hanem egy olyan lehetőségként kéne az iskolát használni, ami teret ad különféle munkáknak, személyes kinyilatkoztatásoknak. Tehát nem az iskolában kell állampolgárrá nevelni a gyereket. Hanem az iskolának az egyik és szerintem nem is a legnagyobb színtérnek kell lennie, ahol állampolgárrá neveljük a gyereket. Az csak egy olyan funkcionális valami, ahol a különféle szocializációs színterekről jövő, az állampolgárság felé nyitott gyereknek lehetőségeket próbál adni a suli.
És akkor visszamehetünk ezekhez a feudális dolgokhoz, amikről én se akarok sokat beszélni. Akkor mi a család funkciója, a baráti közösségek funkciója? Hogyan oldódnak fel most már az információs társadalomban a közösségek? Mért nincsenek emberi kapcsolatok?
Jakab György: Valóban azért lényeges, hogy differenciált legyen és ezért próbáltam ezeket a modelleket elmondani, mert az a veszélyes, hogyha a központ egy-egy dolgot abszolutizál. Kötelező önkéntes közösségi szolgálat. Én tanítottam frontális oktatással olyan csoportokat, akik tényleg sokat akartak tanulni, motiváltak voltak és – még egyszer – ezek jól működnek. Tehát azt gondolom, hogy a feladat megint csak a párbeszéd, hogy hogyan lehet ezt a sokféle funkciót integrálni; az állampolgári nevelés esetében van három funkció. Biztos, hogy szükség van arra, amit régen alkotmánytannak neveztek. Körülbelül tudjam az alapfogalmakat, és hogy hogyan működik a társadalom. És ezt nyilván lehet a netről is, de egy tanár is meg tudja tanítani. Szükség van, bizonyos mértékig, a különböző társadalomtudományok módszertanát megismerni. Hogy a szociológia, pszichológia, szociálpszichológia hogyan működik. És valóban van egy harmadik színtér, és igazából arról beszélünk itt, ami pedig azt mondja, hogy az iskolában a diák nem az életre készül, hanem él. Nincs meghosszabbítva valamiféle jövőkép. Tehát, hogy ebben az esetben, ő vegyen részt valamiben. Ennek az oktatási formája pedig a projekt. Csinálni valamit.
Ezeken a területeken jelenleg van háromféle érettségi, tehát az emberismeret és etika, a társadalomismeret és az ember és társadalomismeret. Amikben – én azt gondolom, hogy az elmúlt 20 év nagy vívmánya az –, hogy úgynevezett projekt-érettségi van. Tehát ezekben a tárgyakban az érettségi két részre bomlik. A projekt-érettségi írásbeli része az vagy egy projekt megírása, lehet egy szakdolgozat-típusú, lehet egy filmkészítés vagy bármi, vagy valami rendezvénynek a megszervezése. Tehát jelenleg még, 2016-ig a magyar érettségi szabálya szerint fél érettséginek számít, hogyha mondjuk megszerveztek egy jótékonysági bált vagy bármit, megfelelő naplózással. Ebben a kreativitás és az önállóság is benne van. És a szóbeli rész az, ami a fogalmi rendszert számon kéri.
Aradi Hanga: Két dolgot szeretnék zárásként mondani, és reagálni az előttem szólókra. Én úgy gondolom, hogy nem a tanárok veszik el a lelkesedésünket a tanulástól, hiszen ők is ugyanabban a rendszerben vannak, mint mi. Nekik is nehéz megfelelni és alkalmazkodni.
A másik dolog a szerveződés. Mi elkezdtünk szerveződni/szervezni a pécsi diákokkal. Fórumokat tartottunk az iskolákban, amik nagyon jól sikerültek. Szerveztünk iskolai ülősztrájkot, ami arról is szólt, hogy az első három órát sikerült kiharcolnunk a vezetőségtől. Bent ült a teremben 300 diák, ekkor mutatkozott meg először az életünkben, hogy a diákok igenis képesek a párbeszédre, hiszen három órán keresztül folyamatosan beszélgettünk. Voltak akik, felálltak és mikrofonba hajlandóak voltak elmondani a véleményüket. Talán mi ott rontottuk el, hogy az első sikerélmények és tapasztalatok után egyből országos szintű dolgot szerettünk volna szervezni, hogy mindenki szólaljon meg. Inkább ennek úgy van értelme, hogy mindenki a saját közösségében kezdi el, alulról szerveződve. Alulról kezdünk el felépíteni egy közösséget, amiben együtt tudunk dolgozni.
Ezért most mi pécsi szinten a középiskolai hálózatot próbáljuk megszervezni, mindenki a saját iskolájában. Úgy, hogy bevonjuk a diákokat, mindenki elmondhatja véleményét, elmondhatja, mit akar. Így lesz egy szervezetünk, ami hatalmas élmény lenne, ha sikerül. Valahol el kell kezdeni a szervezést, minél több diákot kell bevonni. Most ez a legnagyobb cél, ami előttünk lebeg. Mi most megpróbáljuk gyakorlatba átültetni azt, amit elképzeltünk.
Herpai Kornél: A mi iskolánkban is volt ülősztrájk, de nem tudok róla pozitívan nyilatkozni. Sokan ott voltak, de nem azért mert ezt tudatosan tették, hanem csupán azért, hogy ne kelljen órára menni.
Balázs Eszter: A közösségépítés témához szeretnék hozzászólni. Mi, a LEO klub, az iskola utáni szabadidőben működünk. Ha bárkit megkérdezünk, hogy miért csatlakozott hozzánk, akkor azt mondja: a társaság, a jó közösség miatt van ott, és nem elsősorban azért, mert jótékony munkát végzünk, bár persze ez is fontos. Az egy plusz dolog, hogy segítünk másoknak, de az elsődleges, hogy együtt vagyunk egy közösségben. Nagyon sokat tanulunk is egymástól. Például, ha valaki először eljön velünk a vakok intézetébe, azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok nem tudják, hogy hogyan kell bánni egy látássérült társukkal. Segítünk egymásnak is, átadjuk a tapasztalatainkat az újonnan érkező LEO-soknak, így akarunk a jövőben terjeszkedni, terjeszteni a LEO klubot a fiatalok körében. Mi sokat adunk másoknak, de még többet kapunk vissza! Magyarországon 7 klub működik, mindegyik egy egyedi kis közösség, de amikor évente találkozunk 1-2 alkalommal, akkor úgy érezzük, hogy ismerjük egymást, barátok vagyunk. Szerintem ez egy olyan lehetőség a fiataloknak, amit terjeszteni kell!
Lipka Boglárka: Én egy XII. kerületi „jó” iskolába járok, ott azt tapasztalom, hogy ha van valamilyen kezdeményezés, ahol ki kéne állni a jogainkért, akkor a diáktársaimat nem nagyon érdekli. Ők el vannak az iskolapadban a telefonjukkal, és a tanárra sem nagyon figyelnek, nem érdekli őket, mi folyik körülöttük. Lehet, hogy ezt az érdektelenséget nem a középiskolákban kéne feloldani, hanem már az elsős gyerekeknél, fiatalabb korosztálynál elkezdeni.
Korsós Borbála: Két témához szeretnék hozzászólni, a kötelező feladat és a szervezkedés. Egy egyházi iskolában végeztem, tanultunk etikát és hittant is. Egy élményt jelentett számunkra a hittan óra, amit a tanárunknak köszönhettünk. Mert ő, a Bibliát alapul véve, engedte, hogy kérdéseket tegyünk fel, hogy vitázzunk egymással, érveket állítsunk fel egymással szemben, teret engedett nekünk, hogy megszólalhassunk és elmondhassuk a gondolatainkat, véleményünket. Egy idő után mindenki tudott valamilyen témához hozzászólni. Például hívő kontra nem hívő. Nagyon élveztük az órákat, nem volt kötelező feketén-fehéren látni mindent, hanem elmondhattuk a saját gondolatainkat.
LEO-n belüli szervezkedés: például, tanulókört szerveztünk magunknak. Bogihoz jártunk jelnyelvet tanulni, tanultunk egymástól, átadtuk egymásnak tudásunkat.
Galambos Attila: Az elég szomorú, hogy ma Magyarországon etikát töri és irodalomtanárok tanítanak, mert egészen más diszciplínák. Hangával és Fannival az elmúlt két hétben már másodszor szidjuk a magyar közoktatást sok ember előtt. És Hanga kérdezte, hogy hogyan lehetne, mondjuk, más? És én azt tanácsoltam neki, hogy vigyétek ki az iskolából a szerveződést. Ha gondoljátok és hajlandóak vagytok ebben aktívan is részt venni, nagyon szívesen kezdeményeznék egy szabadiskolát. És mindazt a kritikát, amit megfogalmaztatok, hogy döntsük el mi, hogy mi mit akarunk, döntsétek el ti, hogy mit szeretnétek tanulni, ahhoz keresünk valamilyen szakembert, aki ehhez valamilyen szinten ért. Döntsétek el ti, hogy milyen módszerekkel! Akkor nézzük meg, hogy azok, amiket kritizáltok, a frontális módszer az valóban annyira rossz e, mint amilyen rossznak hisszük? Vagy csak más közeg, más módszer kell hozzá? Itt előkerült a projektoktatás, ami egyébként rendkívül rosszul működik az etikatanításnál, mert nincsenek felkészítve a projekteknek az elkészítésére.
Jakab György: Én csak azt tudom mondani, hogy hajrá nektek! Szurkolunk nektek. Azzal, hogy használjátok a mi generációs tapasztalatainkat! Ami leginkább arról szól, hogy integrálatlan ez a társadalom. Köszönöm Hangának, amit mondtál, hogy mi is azért emberből vagyunk a szerepeink mögött. És valóban, fontos, hogy hogyan lehet kilépni abból a nagyon mókás felelősségelhárító társasjátékból, hogy a szülő szidja a tanárt, a tanár az oktatási kormányzatot, az oktatási kormányzat, hogy csináljatok jobb gyerekeket. Mindenki mindenkit szid, és igazából ennek az a funkciója, hogy eltereljük a felelősséget, hogy ez nem működik vagy rosszul működik. És a felelősségetek erről szól, hogy nagyon könnyen ezek Capulet és Montague logikává válnak. Hogy nem állunk szóba egymással, csak pontosan tudjuk, hogy mi jók vagyunk, ők meg rosszak.