2013. július 24., szerda 15.30 – 18.00
Vitaindító előadások és panelbeszélgetés. Résztvevők: Peták Péter (KÖFE), Kopiás Attila Steve (önkéntes aktivista), Farkas Zsuzsa (egri SZETA), Udvarhelyi Tessza (A Város Mindenkié), Vercseg Ilona (KÖFE, CKA), Aradi Fanni (pécsi KIHA)
Lejegyezte: Velenczei Ágnes, Molnár Aranka, Kovács Edit, Juhász Péter
Peták Péter: Köszöntöm a megjelenteket. Az idei X. Nyári Egyetem címe és témája: Miből lesz az állampolgár? Miközben az ezzel kapcsolatos programokat kialakítottuk, 3 fontos kritériumot fogalmaztunk meg, ami szerintünk meghatározza az állampolgárt.
Ez a három kritérium szerintünk a felelősség, a tanulás és cselekvés. Ezek között fontossági és időbeli sorrendet sem határoztunk meg, ezeket a témákat akarjuk körüljárni az idei program során.
Mielőtt belekezdünk, szeretnék pár általános tudnivalót és néhány újdonságot ismertetni.
A konténeres fürdési lehetőség kiegészítésére, saját erőből megépítettünk önkéntesek segítségével egy kerti, több kabinos és környezetbarát, többek között napenergiát igénybevevő zuhanyozót a sátorok területén.
A helyi szociális szövetkezet működteti a tábor területén lévő büfét, a konyhát és idén vállalták, hogy két nap, csütörtökön és pénteken azok számára, akik ezt igénylik és megrendelik, vacsorát főznek. A vacsora után a kerti kemencében sült finomságot lehet vásárolni a büfében.
Jelzem, hogy egy plusz programot szombat reggelre beterveztünk, és ettől szombaton korábban kezdődnek az előadások, erre számítsatok! Azért nem a délutánt vettük erre igénybe, mert a szombat délutánt a Nyári Egyetem 10. születésnapjára, a magunk megünneplésére szánjuk.
Ismét működik a gyermekújság a kicsit már megnőtt gyerekeink szerkesztésében.
Gyerekfoglalkozásokról is gondoskodtunk szokás szerint, az egyetem egész időszaka alatt.
Szintén újdonság, hogy az ebédlőben a polcon a szövetkezet tagjai által készített termékeket kínálnak, amit a konyhásoknál lehet megvenni.
Mielőtt átadom a szót, pár gondolatot mondanék a témánkról: Miből lesz az állampolgár? Az öntudatos állampolgár.
Mindannyian találkoztunk már, kapcsolódtunk be számunkra fontos dolgokért való megmozdulásokba. Fontosnak tartjuk a demokratikus működéseket, hogy az oktatásban legyen esélyegyenlőség, az érintettek hozzáférése a döntéshozatalhoz, emberi méltóság, alkotmányosság, autonóm energiatermelés, fegyverkezésellenesség, ami egy elvont dolog, de hogy ezek a dolgok állampolgári részvétellel, társadalmi vita során dőljenek el.
Elsőre általában a személyes érintettség miatt mozdulunk, de a személyes érintettségtől el lehet jutni az aktív állampolgárságig. A csak azért tiltakozom, mert engem érint (NIMBY – Not In My Back Yard), innét eljutni az elvont, sokakat érintő problémák megoldásáig.
Magyarországon nagy hagyománya van a kijátszásban való szolidaritásnak, pl. szinte dicséretes, ha az adózásban találnak trükköket az emberek. De ez csak az egyéni túlélési stratégiák része, ez még nem az aktív állampolgárság.
A gondolkodásunkban az állam bácsit játsszuk ki. Az állam bácsi meghatározással el is távolítjuk, magunk fölé is emeljük az az államot. Mint amiben nincs beleszólásunk, nincs hatalmunk: „Ne szólj bele a nagyok dolgába!”
Aktív állampolgár és ebben a közösségfejlesztői szerep. Az állampolgár az ember egy része, jogviszony az állammal, a normaképzéshez való viszony. A normaképzés állami szinten a törvényhozásban jelenik meg. A jogokért való küzdelem, a jogfosztottság érzése, a kiharcolt vagy szerzett jogok elvesztése erőterében jelenik meg az aktív állampolgárnak a normaképzéshez való hozzájárulása.
A közösségfejlesztő nem az állampolgárral, hanem a közösségi emberrel dolgozik. Azokat a készségeket, képességeket fejleszti, amelyek a közösség és a részvétel erősítéséhez szükségesek. Az állam és a társadalom kettéválasztását alapul véve, a közösségfejlesztő inkább a társadalmi viszonyokkal foglalkozik.
A jogállamiság kiszámítható feltételrendszereket jelent, amihez lehet igazodni.
A jó állampolgár jól viselkedik, de a jogaiért való küzdelem során kénytelen átlépni olyan határokat, amik ettől egyben a jogok tágítását is biztosítani tudják.
Kiss János idézet: A polgári engedetlenség lényegéhez tartozik, hogy nem egyszerűen a törvénysértés indokoltságára, hanem a törvényesség szükségességére, hívja fel a figyelmet.
Átadom a szót Attilának.
Kopiás Attila Steve: Amikor megkaptam a felkérést, először nem is akartam elvállalni, azt gondoltam, hogy az aktivista gyakorlatomról sztorizgathatnék. Amit nem fogok megtenni. Amiért mégis elvállaltam, az volt, hogy 10 éve, amióta aktivista vagyok, még egyetlen képzése, konferencia sem szólt teljes egészében arról, hogy mitől lesz az ember aktivista.
Azt gondolom, hogy ebben az országban nincs hagyománya az aktív állampolgárságnak, ez azért is baj, mert nem csak, hogy minta nincs, de nincs érzelmi kapcsolatunk sem vele, ettől nem a miénk. A rendszerváltás is megtörtént velünk, nem magunk harcoltuk ki, nem széles társadalmi konszenzussal valósult meg. Az elvárások mások voltak, mint ami végül megvalósult.
A megvalósulás során felszínre jött feszültségek, elégedetlenségek mentén az elmúlt 20 évben mi, aktivisták megtanultuk a technikákat, és azt, hogy kivel, mit lehet elérni. Közben mi aktivisták, megtanultunk együtt élni a társadalmi passzivitással.
Most az elmúlt három év során szembesültünk azzal, hogy az eddig használt és megtanult eszközrendszer mindenestül használhatatlanná vált. Tehetetlenné váltunk sok esetben.
Így azt nem tudom elmondani, hogy hogyan lehet sikeres aktív állampolgárokat „csinálni”, de azt igen, hogy milyen hibákat szoktunk elkövetni, amitől ez nem valósul meg. Ebben jó vagyok, magam is rengeteg ilyet követtem el.
Azt tapasztaljuk, hogy 10 millió magyar állampolgár meggyőződése, hogy jobban jár, ha nem tesz semmit.
Mit csinálunk ezzel szemben mi? Nem abban segítünk, hogy kinőjenek az aktív állampolgárok, hanem amikor mozgósítunk valamire embereket, akkor mi kitaláljuk a tutit és igyekszünk a megvalósításban a saját akaratunkat, vélt jó gyakorlatunkat keresztülvinni.
Az aktív állampolgárrá válás, egy fejlődési folyamat eredménye és nem ez a technika.
Gandhi mondása, hogy légy te a változás, amit a világban látni akarsz.
Rá kell jönnünk, hogy kellenek olyan terek, ahol az emberek kipróbálhatják magukat.
Hiba a hibázástól való félelem. Nem csak a saját hibázásunktól félünk, hanem megakadályozzuk, hogy a bevont emberek egy bizonytalan kimenetelűnek látszó dolgot kipróbáljanak, mert mi már „tudjuk”, hogyan kell megcsinálni. Nem hagyjuk hibázni, így a tapasztalatot sem tudja leszűrni, és nem lesz a cselekedet sem az övé.
Két példám van, az egyik a Fidesz székházfoglalás, amit aktivisták szerveztek, nem a tervek szerint valósult meg, így sokat tudtunk belőle tanulni.
A másik példám az Egyetemfoglalással függ össze, amiből magam is tanultam. Először is, javasoltam, hogy meg kell szervezni a főbejárat őrzését, amit azok, akik abban feladatot kaptak, nem értettek és nem is éreztek magukénak, így folytonosan elszivárogtak onnét. Én pedig mindig visszakergettem őket, vagy másokat. Itt megint nem akartam megadni másoknak a hibázás lehetősét. Amikor maguk szembesültek azzal, hogy milyen problémát jelentett a csoport számára, amikor az őrizetlen kaput bezárták (és így nem jutottak be a vécékhez), maguk szervezték meg az őrzést.
A személyes motivációkat a bevonandó személyeknél is figyelembe kell tudnunk venni!
A fáklyás békejel akcióból is sokat tanultunk, ez egy sikeres, ismétlődő és egyre több embert megmozgató programunk volt. Könnyű volt érzelmileg azonosulni vele, vizuálisan is élménnyé tudtuk tenni, és attól volt ilyen hatékony, hogy figyelembe tudtuk venni a megfelelő feladatmegosztást, a bevoódás különböző szintjeit valósítottuk meg.
Ezután elkövettük azt a hibát, hogy az itt már bevont embereket be akartuk vonni az Ifjú Humanisták Mozgalmába és heti rendszerességgel akartuk az idejüket igénybe venni. Ez már nem sikerült, túl nagy volt az ugrás a feladat-leterhelésben.
A Critical Mass vállalható méretű és hangulatú bevonás volt, amit jó hangulattal lehetett vállalni. Később ebből nőtt ki a „Kerekezz a munkába!” ez is sikeres lett.
Hatalmas befolyással van ránk a környezetünk, ezt is el szoktuk felejteni.
Az elmúlt 20 évben baleseti sebészként működtünk, ami fontos volt, de most már új módszereket, eszközöket kell találnunk ha szükségét érezzük, hogy minél több aktív állampolgár legyen.
Gergely Attila: Egy élmény itt lenni, mindenféle évszakban voltam itt és többféle programon is már, mindegyik más és más a maga szemszögéből érdekes, most például nekem ez a sok gyerek itt körülöttünk.
Elég súlyos kérdések ezek, amelyek itt felmerültek, nem is annyira reflexiók, mint inkább valamiféle meditáció az, ami most bennem megindult a téma kapcsán. Itt is elhangzott: nem könnyű a különböző távokat összefüggésbe hozni (rövid táv és hosszú táv), vannak nagy tehetetlenségi folyamatok. Sokat beszélnek a közgazdászok az intézményfejlődés útfüggőségéről is, melyek mégiscsak azt jelzik, hogy van valami nyomaték, melyeket az intézmények természetüknél fogva hordoznak magukban.
Vannak különböző fogalmak is, melyek itt is előkerültek már több alkalommal, s melyek segíthetnek további értelmezésben. Egy működő demokrácia feltételeként fogalmazódtak meg a 90-es évek elején egy kutatásban, ezek hosszútávon képződő készletek.
Érdemes kicsit hosszabb távon is látni és szélesebb perspektívában szemlélni a dolgokat, akár a rendszerváltozások, akár még a száz évet meghaladó folyamatok se jelentenek változást, azonban nagyon sok a folytonosság.
Az egyik ilyen az állampolgár – nem csak Magyarországra vonatkozóan – ez egy önellentmondás, állampolgárról beszélni. A klasszikus európai politikai gondolkodásban ez kibékíthetetlen szópár; tananyag volt nem is olyan régen, hogy az állam az uralkodó osztály elnyomó szerve, antagonizmus áll fenn állam és társadalom között.
Ennél szélesebben tekintve látható, hogy eltérőek az esetek, pl. kelet-ázsiai példaként hozva Japánt. Inogucsi Takasi vezető japán politikus, értelmiségi (http://moly.hu/konyvek/inogucsi-takasi-japan-politika) könyvében arról ír, hogy Japánban nincs konfrontatív viszony állam és társadalom között, sőt, a kettő szinte egymásba is csúszik a japán közbeszédben, közgondolkodásban, azaz nincs éles határvonal a kettő között. Ezzel szemben a történelem nálunk másként alakult. Az államot nemhogy az állampolgárokért, hanem azzal szemben építették, instrumentalizálták, az elnyomó hatalmak eszközeként alkalmazták, mégpedig hosszú távon. Még talán annyit, hogy érdemes hosszú távon szemlélni valamit és szélesebb összefüggéseiben.
Vercseg Ilona: Új szemléletet tudok behozni, a részvételt, ami a modern embernek adatik meg, kérdés, hogy tud-e vele élni? Ehhez kapcsolnám még a modernizáció gondolatát, amit az ipari forradalmaktól számítunk. Ez magával hozta az individualizálódásunkat, híreket akarunk, közben a társadalom, mintha feladta volna azt a terhet, hogy gondolkodjon magáról.
Nálunk a ’60-as években következett be a modernizáció, és két évtized után már a posztmodern korban éltünk.
A rendszerváltást követően úgy gondoltam, hogy nekünk meg kell tanulni a demokráciát, amit majd az intézményeink megtanítanak nekünk. Kérdés, hogy a hatalom akarja-e a demokráciát, akarja-e azt, hogy tudatos, és felvilágosult polgárai legyenek?
Udvarhelyi Tessza: Nem értek egyet azzal a gondolattal, hogy a demokráciának nincs hagyománya nálunk. Van, csak nem tudunk róla. Pl: 1956-ot is újra kell értelmeznünk, újra kell tanulnunk, társadalmi mozgalom volt.
Én a lakhatási problémákkal, az alulról jövő szegények által kezdeményezett ügyekkel foglalkozom. A történelmünk is sok példát mutat erre, csak a megszokott felfogás, gondolkodás más: hiba, hogy a Dózsa -féle felkelésről keveset tudunk; a XIX. századi agrárfelkelések is alulról szerveződtek a mezőgazdasági bérmunkások által; vagy a XX. század elején kitört lakbérsztrájkok eredményeként kivívott kollektív szerződéseket sem nagyon ismerjük.
Az aktivitás és aktív állampolgárság nem azonos. Jó példa erre a Székházfoglalás, amelyet csak szűk kör értett, sokan nem látták át azt, ami mögötte van. Az aktivisták munkájának akkor van értelme, ha van aktív állampolgár mögöttük.
Baj, hogy nálunk démonizálva van a politika. A civilek szeretik magukat elkülöníteni tőle. A szegénységben élő embereket hiába tanítjuk meg kertet művelni, ha nem ismerik a településnek, ahol élnek a hatalmi viszonyait, nem látják át az önkormányzat működését. A politikai pártokat használni kell. A civilek is szavaznak, a szavazataikkal választanak egy politikai pártot, de ettől még nem lesznek pártkatonák. Ha a politikát magára hagyom, és nem szólok bele, akkor nem lesz olyan oldal, párt, amelyet támogatni tudok.
Farkas Zsuzsa: Itt folytatom a gondolatot. Az azért sokak által érzékelhető folyamat, hogy Magyarországon éppen most is zajlik – jócskán megkésve – egy eredeti tőkefelhalmozás és a politikusi lét az egyik legfontosabb mobilitási csatolna ma most Magyarországon. Ebből is adódik, hogy nagyon visszásan fogadják az emberek ezt a politikai karriert. Vegyük pl. Bourdieu tőke elméletét, hogy a tőkék, hogyan válthatók át. Könnyen belátható, hogy ez a társadalmi tőke könnyen átváltható gazdasági tőkévé. És onnan már ismerjük a további képleteket.
A másik, ami motoszkál bennem, megfogalmazni a polgár, illetve az aktív, cselekvő polgár definícióját. Megint Borudieu, aki úgy definiálta a polgárt, hogy ez egy szabadgondolkodású ember, önálló egzisztenciával. Ez az önállóság adja meg neki, hogy szabadon, önálló gondolatai legyenek, nem függ senkitől. Legalábbis túlságosan nem.
Jelen helyzetben a stabil egzisztencia, vagy az önálló és stabil egzisztencia ma Magyarországon keveseknek adatik meg, egy szűk körben. Az aktív korú felnőtt lakosságának kb. 50%-a van a munkaerőpiacon, a másik 50%-a különböző ún. szociális transzferektől függ. De aki a munkaerőpiacon van, azok jelentős része is állami, vagy önkormányzati alkalmazott, tehát nem rendelkezik az imént említett megközelítésben gazdasági egzisztenciával, vagy függetlenséggel. A munkavállalók többsége alkalmazott, bérmunkás, tehát függőségi viszonyban van vagy az állammal, vagy a gazdasággal. Sok problémám van ezzel a polgár léttel.
Ezzel együtt nem értek egyet azzal, hogy Magyarországon nincsenek állampolgárok, vagy, hogy nem aktívak az emberek. Annak ellenére, hogy nem látszik, nagyon sok magyar ember aktív. Bibó szerint – Elit és szociális érzék – azoknak az embereknek van szociális érzékük és azok tartoznak igazán az elithez, akik saját munkájukat úgy végzik el, hogy annak elvégzése során másoknak valami plusz jót tudnak adni. Ez a szemlélet és szándék határozza meg az elithez való tartozást.
Az állampolgári aktivitás egy nagyon látens folyamat, gyakran ez kikezdi a rendszerintegrációt, de nem egyik napról a másikra történik. Az elmúlt harminc évben nagyon megváltozott a társadalom közösséghez és értékekhez való viszonya. De lassan. A törvényeket meg lehet hozni, de a társadalom ezeket kikezdi, a mindennapi életbe nem épül be. Nem csak a felszínt kell nézni, hanem a látens folyamatokat is.
Aradi Fanni: Úgy érzem, sajnos kénytelen leszek megszakítani ezt a kétségkívül érdekes gondolatmenetet, nyilván azért, mert én nem lennék arra képes, hogy ilyen filozofikus fellegekbe emelkedjek, s ez talán egy kis megkönnyebbülés a fáradt közönségnek. Peták Péter úgy mutatott be engem, mint a Középiskolai Hálózat aktivistáját, én ezt egy kicsit bonyolultnak érzem, ezért egyszerűen mondjuk csak azt, hogy diák vagyok. Talán hozzátehetem még, hogy “tapasztaltabb aktivista”; és úgy érzem, hogy elsősorban azért is ülök itt, mert társaimmal együtt mi vagyunk az élő példái, hogy lehet valaki aktív állampolgár ilyen fiatal korban is. Persze ehhez mindenképp szükségünk van egy támogató háttérre! Másodszor pedig talán azért, mert a holnapi nap fő témája az oktatásügy lesz, ezért egy kicsit előre vetíthetem az egészet.
A Nyári Egyetem alaptételeként felvetődött a kérdés, hogy “Miből lesz az állampolgár?”, ezért mondom: Igen, belőlünk lesz az állampolgár, de belőlünk tudatos gondolkodású ember csak az iskolában lesz! Azt mindenki látja, hogy a mostani iskolarendszer nem úgy működik, ahogy normális esetben kéne. Ez nyilvánvaló. Az együttműködés kultúrájának az iskolában kellene kialakulnia, ehelyett, amikor az egyik gyerek bemegy, és azt látja, hogy, ha Sanyi előbb jelentkezik, akkor ő fogja kapni a piros pontot, akkor arra gondol, hogy majd jól megrugdossa a pad alatt, és akkor Sanyi nem fog jelentkezni! Aztán kimegy a nagyvilágba, és ott is ezt akarja majd alkalmazni – már ha tudja!
Nagyon sokan mondják, hogy nincs demokratikus kultúránk, hátterünk Magyarországon, ez igaz, viszont hozzátenném, hogy a fiatalok számára nincs olyan szimpatikus politikai kultúra, amiben szívesen részt vesz, ki meri mondani a véleményét, meghallgatják. Éppen ezért inkább hátat fordít az egésznek, mert így “kényelmesebb”, nem éri meg nekik energiát pazarolni arra, hogy itt bármit is csináljak, mert nincs figyelembe véve a véleményük. Ez a képviseleti rendszer nyilvánvalóan nem úgy működik, ahogy a politikusok elképzelték a – mondjuk úgy – rendszerváltásunk után. De mit kéne csinálni azért, a fiatalok aktív állampolgárok legyenek a mi iskolarendszerünkben?
A korábbi nyári egyetemen, ahol feltettük a kérdést egy jelenlévő tanárnak, hogy aktivistaként, hogyan tudnánk bevonzani a diákokat és, hogy ehhez hogyan kérhetünk segítséget a felnőttektől, azt válaszolta, hogy: először vigyük ki az egészet az iskolából, és kezdjünk el mindent ott, és ha megvan a pozitív visszajelzés, akkor vigyük a projektet vissza. Na, ez, mind szép és jó, így elmondva… csak, hogy mi ezt már próbáltuk!
Decemberben, amikor ülősztrájkot szerveztünk az iskolákban, mindenki reakciója ez volt: “Első három óra, tanítási idő! Jajj, de jó, nem kell bemenni az órákra!” 300 diákkal töltöttük meg a nagytermet. A meglepő az volt, hogy nagyon jól sikerült a fórum! Volt véleményük a diákoknak, ki merték mondani, egy pillanatra nem állt meg a beszélgetés! Egy hónappal később tartottunk egy újabb gyűlést, megjegyzem bent egy iskolában, iskolaidőn kívül, és azt az érdekes jelenséget tapasztaltuk, hogy több felnőtt jelent meg, mint diák. Ekkor elgondolkodtunk, hogy mit tehetünk mi, mint KiHa Pécs?
Most, hogy így dióhájban összefoglaljuk jelenlegi helyzetünket: az iskola nem jó közeg a diáknak, az állam nem jó közeg az állampolgárnak! Ezt pedig megváltoztatni nyilván nekünk kell, mert nem fönt fogják megváltoztatni, ahhoz ez nekik túl kényelmes, hogy megmondják, mi meg kényelmesen eltűrjük, hogy megmondják.
Decemberben láthattuk, hogy betelt a pohár sok embernél, aztán pár hónappal később azt is észrevettük, hogy kiürült az egész… Jól elvoltunk, tüntetgettünk egy kicsit, de mivel nem láttuk a főcímnél a híreinket, azt hittük, hogy már semmi baj nincsen. Biztos negatívnak fog tűnni, és egyáltalán nem áll szándékomban az elmúlt hónapok munkáját, a tüntetéseket csak ennek betudni, de egy kicsit úgy érzem, hogy ami decemberben történt az egy kormányzati kommunikációs fiaskó eredménye volt. Azóta is történtek dolgok, sőt a mai napig történnek változások, és nyilván nem pozitív és nem konstruktív változások ezek.
Tehát, vissza: meg kell változtatni azt a közeget, ami ma az iskolákban van, és azt a nevelést, ami ma formázza az állampolgárokat. Felvenni nyugati iskolai mintákat, mint például a szolidáris, zöld, demokratikus iskolák. Ezek nyilván nehezen megvalósítható dolgok és kezdetben nem is mutatkozna meg az igény rájuk. A szülők íratják be a gyerekeket az iskolába, és sajnos már náluk is elveszett ez a gondolkodásra való serkentés iránti igény. De visszatérve önmagunkra. Az iskolákban kimondani a véleményünket nagyon nehéz, de vannak erre különböző szervezetek. Például ott van a Diákönkormányzat, amik mára nem úgy működnek, ahogy kéne, és sok helyen nincs is meg. Az a baj, hogy a diák nincs tisztában nagyon a korlátaival, és így, valamiért, automatikusan nagyon szűkre szabja azokat. Mondhatja-e, hogy mit akar tanulni történelemből, mi érdekli jobban, miről akar többet megtudni? De ez kommunikációs hiba is.
Vercseg Ilona: Megdöbbentett Fanni véleménye, hogy az iskola nem jó a diákoknak, az állam pedig az állampolgároknak. Ezek szerint mindent meg kell változtatni.
Én arra gondolok, hogy a lakosság nagyon magára van hagyva ezekben a folyamatokban. Igazad van Tessza, hogy a politikát nem kell ennyire negatívnak tartani. De ha én a közjóért teszek, és ezt tudom is, hogy hogyan tegyem, mert megtanultam, magam is alapítója vagyok közösségeknek, ez magától már adja a politizálást.
Tavaly egy kutatás keretén belül interjúkat készítettem civil szervezetekkel és politikai szereplőkkel is, akik nem gondolják azt, hogy lenne bármi köze is az államnak az állampolgárrá válás folyamatához. Kellene azon gondolkodni, hogy kinek van ezzel dolga, és melyik szereplőnek mi a dolga vele?
Peták Péter: Még szeretném, ha reflektálnának az asztalnál ülők az elhangzottakra, de megadom a szót a hozzászólásoknak. Mivel az előadásokat rögzítjük, kérek mindenkit, hogy megszólaláskor mutatkozzon be!
Velenczei Ágnes: Egy fontos kérdés mindenképp megfogalmazódott bennem, amikor arról beszélünk, hogy aktivista, vagy aktív állampolgár, akkor általános aktivitásról, általános aktivistáról beszélünk, vagy ügyek mellé megoldható emberekről? Az szabad szemmel jól látható, hogy vannak emberek, akiknek sok minden csípi a szemét, és sok minden mellé képesek odaállni. De vannak emberek, akik a saját életükhöz tartozó dolgokból indulnak ki, és egy fronton lehet őket aktivizálni csak. Félek attól, hogy mindenki, minden fronton aktivista legyen!
Kopiás Attila Steve: Semmiképpen nem lehet egy általános aktivitás a cél, hiszen az aktív állampolgártól azt várjuk el, hogy legyen tájékozott és annak alapján vonódjon be. Azt meg senkitől sem lehet elvárni, hogy minden témában legyen tájékozott.
Gergely Attila: Mi is a tét? Az állam és a polgár (a civil társadalom polgára). A tét a társadalom sajátabb állama. Tehát nem egy kisajátított terület. Mi is a demokrácia alapja – Arisztotelész szerint – a szabad ember, persze ott a fizikai értelemben is számon tartott állapot volt (tehát nem rabszolga). Ebből az egy mondatból is felállítható egyfajta diagnózis. Rabszolgákkal és rabszolgamunkát végzőkkel nem lehet demokráciát építeni. De ezt támasztja alá Takasi idézete is. Az idézet tartalma: japánban kicsi a különbség állam és társadalom között… ennek egyik hátterét az erős és széles középosztály adja. Kell az elég független emberek elég kritikus közege.
Széchenyi: Magyarországon az tekinti magát szabad embernek, aki nem fizet adót. De kérdezte, hogy hány erkölcsileg független ember van ebben az országban? A saját árnyékát egyetlen közösség se ugorhatja át.
Takasi szerint egy adott állam és társadalom stabilitása közötti egyensúly csak abban az esetben tartható fenn, ha az állam és a társadalom viszonyát lelkiismeretesen kezelik.
Aradi Fanni: Nem akarom az egészet mozgalmunkat kielemezni, mert az egy kicsit talán hosszú is lenne, de mégis mi az, ami társadalmi teret ad az aktivizmusnak? Az, amit főként elértünk, hogy megmutattuk az országnak, hogy igenis van hangunk és, hogy ki merünk állni a dolgaink mellett, valamint, hogy még vannak tudatos diákok, akik bizonyos esetekben hajlandóak kimenni az utcára, és megszólalni! A másik, hogy a résztvevők között kialakult egy szoros kapcsolati háló, amely által már jócskán ismerjük egymást, és egymás gondolatait. Ezt a jövőben is ápolni kell. Aztán megtanultuk kezelni a médiát. Hogyan tájékozódjunk belőle, hogyan szűrjük ki mi a tiszta hír, ami pártokhoz nem kötődik. És, hogy mi hogyan kommunikáljunk a médiának, hogyan közöljünk egy nyilatkozatot, vagy adjunk interjút élőszóban. De már előttünk áll egy minta, saját magunk mintája, amelyből tanulhatunk, még a hibákból is, amiket jó elkerülni. De a hangsúlyozandó, hogy spontán szerveződtünk, erőszakmentesen, és pártmentesen.
Vercseg Ilona: Erről egy Bibó idézet jut eszembe: a magyar nép nem tapasztalta meg a saját erejét, de ti a KIHA-ban már igen.
Udvarhelyi Tessza: Megütötte a fülemet, hogy a demokrácia a középosztályé. A Város Mindenkié csoport hajléktalan szegény emberekkel foglalkozik, így tapasztalatból mondom, hogy a demokráciát ők is meg tudják tanulni. A demokrácia nem osztály tulajdonság.
Farkas Zsuzsa: Kérdés, hogy kiben van egzisztenciális félelem és kiben nincsen. A hajléktalanokban nincs, mert már túléltek sok mindent. Heves megyében dogozom, ahol kerti és egyéb közösségfejlesztői munkákat végeznek az emberek, ez is a társadalmi aktivitásuk része.
Farkas Zsuzsa: Kérdés, hogy kiben van egzisztenciális félelem és kiben nincsen. A hajléktalanokban nincs, mert már túléltek sok mindent. Heves megyében dogozom, ahol kerti és egyéb közösségfejlesztői munkákat végeznek az emberek, ez is a társadalmi aktivitásuk része.