Szubjektív kivonatok Saly Noémi 2009. július 23-án tartott kunbábonyi előadásából
Régóta szeretem és figyelem Noémi írásait, már nem tudom, hogy a Népszabadság Budapest mellékletében, vagy valahol máshol akadtam először munkájára. Figyelemre méltó volt igényessége, pontossága és az emberbarát stílusa, minden mondata érthető, hangulatot, helyzeteket, karaktereket láttató.
Örültem, hogy együtt utazhatunk Kunbábonyba, személyesen megismerhetem. Korai indulást terveztünk, szinte elképzelhetetlen volt, hogy tartani tudjuk a megcélzott időpontot. Öt percet késik, szóba hozza, kiderül egy órával később kelt, mint tervezte, ezért a késés. Öt percet többnyire már szóba sem hozunk, fegyelmezett ember.
Ismerve a vastag tudós köteteket, amelyeket franciából fordított, antropológiai, szociológiai munkák, nem kell meglepődnünk, sejthettük, hogy fegyelmezett emberrel van dolgunk.
Tervezem, hogy interjú készül, mit csinált eddig, min dolgozik most, de nem is kell nagyon ügyeskedni, mesél magától. Átmegyünk a Tabánon, megtudjuk itt volt gyerek, ősbudai. A Gellérthegy utcai általános iskolára már rákérdezek, mert egy könyvbeli fülszövegből tudom, itt esett csorba először a szabadságon, mint esett ez gyerekem életében is. Ahogy átérünk Pestre, már tudom, hogy Szegeden járt egyetemre magyar-francia szakra.
Az előadás is Szegeddel kezdődik, a bemutatkozásból kiderül, Saly Noémi, mint annyian, tanáremberként kezdett, említi Szegedet, ahol az ehhez szükséges tudást megszerezte.
Ahogy mondja, épp csak tulipános láda nem volt éltében, amíg meg nem találta azt, amit most csinál: a kávéház-kutatást, a kávéházak történetének feltárását.
A kávéházakhoz persze az irodalomból került, elképzelte, hogy ül a költő és költ, és ül az író és ír, ott a kávéházban. Ehhez szükségeltetik némi lila köd háttérként. Ez a köd Zeke Gyula 1996-béli megbízásával, miszerint írjon tanulmányt egy kávéház történetéről a Budapest negyedbe szállt fel. Az elhatározás gyors, ez a kávéház nem lesz a Japán, a New York, ennek budainak kell lennie, így a tanulmány a Philadelphiáról szól, nem meglepő módon a Krisztinavárosba érünk vissza. Ki jár a Krisztinában kávéházba, egyáltalán ki jár kávéházba, pontosabban ki járt kávéházba, amíg meg nem szűntették őket, igen nagy gyűlölettel és ellenérzéssel követve.
Tulajdonképpen majdnem mindenki, természetesen a kávéház városi dolog, az iparosoktól az arisztokráciáig a ranglétra minden grádicsán lévők megtalálták a helyüket a maguk kávéházában.
A magyar kávéház demokratikus. Mint megtudjuk a kávé terjedésének két iránya van, egyrészt keletről-délről az arab-török világból érkezik a mindenkit befogadó,minden sarkon lévő demokratikus kávéházi kultúra,míg nyugatról a luxus fűszerekkel együtt amszterdami közvetítéssel jut a kávé Magyarországra, főurak asztalára, akik kiváló ezüstökkel, ritka porcelánokkal, impozáns terekkel megfényesítették a kávézás még nem gyakori szertartását.
Budapesten aztán jól találkozhatott a kétféle hatás, megtartva minden kényes külsőséget és a demokratikus formát is.
A magyar kávézás történet ősleletei a török időkre vezethető vissza, jön a török,j ön a fekete leves. A magyar urak ösztönösen irtóztak a kávétól, üdvözölték inkább a jobb borneműeket, mégis apránként az elegancia, a nyugatot jártság szimbólumaként megjelenhet a teljesen keleti termék, mint szimbólum.
A XVII. században a Thököly-hagyatékban már marad szép kávés findzsa, de marad ilyen Pozsonyban is a jómódú csizmadia örökségében.
A peregrinus diákok (ma mondanánk erasmusosok) örömmel fedezték fel a kávét, olyan életérzést átélve, amilyet élhettek késebbi eleink a pepsi-coca colával találkozva.
Cofi házban coffit ittam, (cophi, coffi, kofi) a diák feljegyzésében keveredik a fogalom leírása, hiszen anyanyelvében e fogalomra szót nem tanult, így próbálgatta a Teleki-féle diákfeljegyzés, melyik leirat lesz megfelelő.
A budapesti (XVIII. századbeli) kávéházak demokratikus berendezkedésűek, ez azonban természetszerűen nem jelenti azt, hogy a kávéházban elfoglalt hely, az asztaltársaságokban képviselt tagság ne jelentene hierarchikus különbséget.
A kávéházi kultúra három eltérő iskolája szerint kötelező elemeket képvisel, a német iskola viszi a tanulás-művelődés eszméjét, ahol olvasni kötelező, napilapokat, havi lapokat, szakcikkeket.
Az olasz iskola épp a játékossággal operál, a kártya, a dominó, a kocka, a sakk kötelező elem. A török típusú a pipázás szertartását tartja szem előtt.
Ahogy a kávé fogyasztás elterjedésének két iránya szépen találkozhatott Budapesten, így a kötelező kellékkel felszerelt, eltérő iskolák szerinti kávéházak is jól egyesültek a korabeli Budapest életében.
A kávéházakban illendő volt művelődni, mára a fogalom is avitt. Pestújhelyen a munkásvendégek számára 1906-ban a szaklapok teljes tárát megrendelték. Olvasni, ha jól értettem, kötelező volt itt. (Nem tudom maradt-e munkás, maradt- e munkásművelődés? Volt ilyen sokáig. Ma talán elnézően mosolyognak, ha ilyeneket feszegetünk.)
Illendő volt művelődni, de egymásra, egymás dolgaira, gondolataira nyitottnak lenni viszont kötelező volt.
Szakma szerint, érdekes mód differenciálódtak a kávéházak, az Árpád volt a pékeké, a Valéria az orvosoké, a Savoy a művégtagkészítőké, az Aréna a sofőröké, stb. Mert akkor mindezeknek egyesületük volt, s nem ritkán az egyesületi bejegyzés, egyesületi címként a kávéházat adta meg.
A tudós, csendben dolgozó féléknek értelemszerűen a nyomdák, szerkesztőségek közelébe települt házak adtak otthont. Ilyen volt mondjuk az ős Centrál.
De a tapintat, a figyelem mindenhol kijárt. Egy jó kávéházi pincér egyrészt ma már pszichológusnak hívná magát, na meg ilyen-olyan menedzsernek, de nem biztos hogy lenne nála aspirin, no meg szódabikarbóna, ami nélkül épeszű kávéházi pincér nem tért volna az asztalok közé.
A figyelem járt, ha először tért az ember a házba köszöntötték, másnap előreköszöntek, harmadnap vitték a szokottat, negyednap asztaltársaságra lehetett szert tenni, szóval egy hét alatt be lehetett családosodni bárhová.
Ha művelődni, nyitottnak lenni kötelező volt, természetes hogy az információáramlással sem volt gond. Ezt akkor gyanítom úgy hívták, hogy szóba állunk egymással, meg a másiknak valószínűleg hitele van. Az anekdota szerint Karinthy a Hadikban elindított pesti vicce két óra múlva volt a Centrálban.
Lajoska pincér pedig előbb tudta a szarajevói merénylet tényét, mint az egész magyar diplomácia, rá alapozva indították el a korabeli oknyomozó riporterek a lapok szerkesztését, hogy mire Bécsből megérkezhessen a hivatalos jelentés, fél óra múlva utcán lehessenek a friss lapok.
Aztán a háború persze mindent tönkre tett. A zsidókat, többnyire ők vitték a kávéházakat 39-től ellehetetlenítették. A zsidó származású pincéreket munkaszolgálatra vitték, a többieket a frontra, láb nélküli pincér pedig nem jó pincér. A vendégek is megtizedelődtek.
De nem nagyon érdekelte a túlélőket mindez, mert igen nagy a túlélni akarás. Talán a legelső bolt, amely megnyílt a Belvárosi kávéház volt. Egy zsák elázott kávéra alapozták az üzletet, meg egy jól működő vaskályhára, aminek a csövét szépen kivezették a lódögös, romos pesti utcára. De volt egy zsák kávé, egy vaskályha, némi hólé, élni akarás és egy kartonlap. Amire szénnel felírták, NITVA, a nagy izgalomban tudjuk meg Saly Noémitől, kimaradt az y. De nitva volt, élni akart a kávéház-amely persze mindig és mindenhol a társadalom működésének szép és pontos lenyomata.
Aztán 49-től nem akarták, nem akarta a diktatúra. Veszélyesnek találták, emberek ott gondolatot cserélnek, ott beszélgetnek, pfuj.
A kávéházi államosítás papírjai között, a felszámolás leltárát az ítész nagy felháborodással közvetíti, ki adott erre egyáltalán engedélyt? Széthasította a papírt nagy méreggel.
Tényleg, ki adott arra engedélyt embereknek, hogy összejöjjenek, beszélgessenek, kérdezzenek, válaszoljanak, éljenek ember módra.
A kávéházak dolgáról a késő nyolcvanas években lehetett újra beszélni. Más már a helyzet, nem vagyunk a századfordulón. Más szerepük lenne, ha valaki gondolkozna, mi a szerepük. Kevesen gondolkoznak. A mai kávésok üzletemberek, mit érdekli őket, ki issza a kávét, miért. Nincs a zsebükben szódabikarbóna, nem pszichológusok, nem rendelik meg a vélt közönséget érdekelhető sajtótermékek teljes európai kínálatát. Csak nagyon félve kérdezem, vajon nem lenne-e felesleges.
Saly Noémi jó előadó, hatással van. Gyorsan kell búcsúznia, várja a Múzeum, a sok levéltári, könyvtári cédula, a fordítás, a munka, el kellett rohannia. Jó hogy van hová, s jó hogy fut, mit olvasnánk később.
Ajánlom:
Saly Noémi: Törzskávéházamból zenéskávéházba. Osiris, Budapest, 2005.
Saly Noémi: Pesti csodabogarak. Ab ovo, Budapest, 2005.
Lejegyezte: G. Furulyás Katalin nyári egyetemista